sáfárság

A nagyböjti elmélkedéssorozat arra hív, hogy a teremtett világot ne puszta tulajdonnak és nyersanyagforrásnak lássuk, hiszen Isten az igazi tulajdonos. A birtoklási vágy gyökere az Istentől való elszakadás és a korlátok elutasítása.

Aratás idején a föld és az ember viszonyán gondolkodunk: az idei aszályos termés és a talaj kimerülése arra hív, hogy változtassunk. A biogazdálkodás, a talajmegújító mezőgazdaság és a permakultúra a teremtés művét gazdagítja.

Aki életét szeretetből odaajándékozza, megnyeri azt. A fáknak, rovaroknak, madaraknak adott élet, az eldobható műanyag helyett termosz, a kerékpár az autó helyett: hétköznapi áldozatok, amelyek életcseppek a világ számára.

A betlehemi jászol és a megművelt táj bibliai képeiből kiindulva a szerző azt a kérdést járja körül, ura vagy gondos vincellérje-e az ember a Földnek. A fejlődést Ferenc pápa nyomán újra kell definiálni.

A koronavírus-járvány után felértékelődnek a helyi természeti és humán erőforrások. Egy kutatóintézeti elemzést idézve arról gondolkodik a szerző, hogyan lehetünk Isten munkatársai a fenntartható újjáépítésben.

A teremtésvédelmi imanaphoz kapcsolódva az emberi, társadalmi, gazdasági és környezeti erőforrások gondozása közös felelősségünk, hiszen a jövő nemzedékek is rá vannak utalva ezek megőrzésére.

A nagyböjt kezdetén az ébredező természet példája hívja fel figyelmünket az élet ajándékára. Az étkezések előtti és utáni áldás szokása erősíti a teremtés ajándékaiért való hálát és a rászorulókkal vállalt szolidaritást.

Az újév kezdetén a természet ciklikus megújulása áll szemben az emberi túlfogyasztással: az ökológiai túllépés napja évtizedek alatt decemberről augusztus elejére csúszott előre. Vízkereszt ürügyén a tiszta vizek megbecsülésére és megőrzésére buzdítunk.

Az ember nem birtokosa, hanem szolgálója a földnek: a fenntartható fejlődés riói alapelvei és az ENSZ fenntarthatósági céljai közel állnak a keresztény gondozói megbízásához, amelyet a Laudato si’ is megerősít.