művészet

A reményt a művészet is keresi: allegóriaként horgonnyal, reménysugárként, női alakokban jelenik meg Csokonaitól a kortárs alkotásokig. A művészet maga válhat reménysugárrá, ahogy a háborúban zenélő menekült zongorista is.

M. S. mester Vizitációja májusi réten ábrázolja Mária és Erzsébet találkozását, titkos értelmű virágokkal: a rózsa az ártatlanságot, az írisz a szenvedést utalja. A növények a keresztény hagyományban Isten üzenetének hordozói.

Szeptemberi piaci kínálat: a szilva, szőlő, körte ideje járt, s a tudatos vásárló nemcsak árat néz, hanem azt is, honnan, kinek a munkájából és milyen csomagolási hulladékkal érkezik a gyümölcs az asztalra.

Megmarad-e a növényvilág sokfélesége, vagy csak múzeumban láthatjuk majd az utolsó virágot? Madách falanszter-jelenete kapcsán gondolkodunk el a virágok, a sokféleség és az ember felelősségéről.

A budai hegyek kopár sziklás csúcsai égi szigetek: talpalatnyi helyen növényfajaink tizede él egyensúlyban, a kökörcsinek, héricsek és törpeíriszek között a sokféleség együttműködés és kölcsönös alkalmazkodás. A fennmaradás biztosítéka éppen ez a sokféleség.

Az újév kezdetén a természet ciklikus megújulása áll szemben az emberi túlfogyasztással: az ökológiai túllépés napja évtizedek alatt decemberről augusztus elejére csúszott előre. Vízkereszt ürügyén a tiszta vizek megbecsülésére és megőrzésére buzdítunk.

A március idusai nemzeti ünnep fényében töprengünk az ember és a teremtett világ kapcsolatán. A teremtés ébredésének tanúságtétele a felismert értékek mentén életünk jó irányú megváltoztatására, a közös otthon gondozására hív.

A diófa évszázadok óta a magyar táj és irodalom része, gyökerei a vízháztartást is szabályozzák. A fatelepítés, a vízmegtartás és a táj gyógyulása hosszú távú beruházás a jövőbe, hála és felelősség jegyében.

Hamvas Béla gesztenyét, újbort és krizantémumot kínáló őszi asztalát idézve kérdezzük: mit jelent ma a mértéktartó élvezet és a helyi élelmiszerek választása a globális kereskedelem ökológiai lábnyomán?